A sprinter
A sprinter:
Buszon ülök, nyár van. Izzasztó meleg, minden porcikámat áthatja a nap forrósága. Fáradt vagyok. Ma igazán szerencsésnek mondhatom magam, hisz még helyem is van, ráadásul az ablak mellett, de amióta felnőttem, kisebb lett ennek is a jelentősége.
Beindították a motort is, ami csak azt jelzi, hamarosan otthon leszek, egy röpke óra, de örülni is tudni kell.
Épp csukódnak az ajtók, mikor a távolból egy igen gyors mozgású alak tűnik fel, az addig segítségnek használt botot derékon ragadja, s célba veszi a buszt, annak is első ajtaját. Lenyűgöz gyorsasága, könnyedsége. Az ajtót eléri, botjával megkopogtatja azt, mely nyekeregve, de ismét kinyílik.
Ekkor veszem észre, hogy egy igen idős, a koraiban járó hölgy az, aki fiatalokat megszégyenítő gyorsaságával elérte célját, azaz a buszt. Megyünk is, hisz oly kort megélt sprinterünknek még jegyet sem kell váltania.
A hölgy jön egyre jobban hátrább, átfúrja magát a tömegen, megáll, majd jól hallható lihegésbe kezd.
A hatás elmarad, vagy tényleg mindenki süket, szerintem fáradt.
A hölgy tovább fokozza lihegését, megkoronázva jajgatásával:
- Jaj, de fájnak a lábaim! Nagyon fájnak!
A hatás ismét elmarad, vagy inkább még sem, mert az előttem ülő két fiatal hirtelen alvást színlel, összeborulva mondja:
- Még hogy fájnak a lábai!! Nekem is fájnának, ha ekkora távot világrekordot megdöntő sebességgel futnám le!
Egy óra múlva megérkeztem.
