KIKI MESÉI - KIKIS MAERCHEN

Mobil az órán

   Csengetnek.

   Minden diák elfoglalja helyét a tanteremben. Hanyagul ülnek a padjaikban. Végülis hetedikesek.

   Jelentés. Az elmarad. Unottan néznek ki önmagukból. Rám.

   Nyelek. Nagyot nyelek.

   Ránézek a tanári asztalomra. Köhintek. Majd körbenézek. Mindenkit alaposan szemügyre veszek.

   Már-már azt hiszem, hogy a hatás elmarad. Épp köhintenék megint, ekkor Réka megszólal:

   - Jól van, no! De ne csak én! Mindenki rakja ki!

   A mobilok kikerülnek a tanári asztalra. Lassan megtöltik annak bal sarkát.

   - Mi van? Ma nem takarja be őket?

   Megteszem. Szó nélkül. Fogok egy régebbi röpdolgozatot, akkurátusan betakarom „őket”.

   Kezdem az órát. Lassan, de kezdenek „beállni” a törire.

   - Ha megberreg a telefonom, nyugodtan vegye fel, tanárnő! Nem volt időm kivenni a vibrátort. A Gyula fog csörgetni. – Csattan fel Réka hirtelen.

   - Jó! – Így a rövid válaszom.

   Folytatom az órát. Még figyelnek is. Meg is lepődök. Mi történt velük? Azonban a felismert csoda nem tart sokáig. Az ominózus telefon berreg-vibrál.

   Nevetés, kuncogás vonul végig az osztályon. Valaki álmosan néz körül, mintha most ébredt volna fel.

   - Mondtam! – szólt Réka.

   - Felveszem! – Így én.

   - Csak nyugodtan!

   - Munkanélküli?

   - Ki? A Gyula? Dehogy! Suliban van ő is.

   Meglepődök. Ki is ül az arcomra. Észre is veszik.

   - Csak unatkozik.

   - Min te?

   Vállrángatás a válasz. Aztán hozzáteszi:

   - Mondhatjuk.

   - Köszönöm.

   Az óra folytatódik, Lassan. Komótosan.

   Lassan. Komótosan berreg-vibrál a telefon is.

   Összenézünk Rékával.

   A telefon berreg-vibrál.

   Tovább vizsgáljuk a másik arcát. Közben adom le az anyagot.

   Majdnem lemászik-leugrik az asztalról. Mármint a telefon.

   Hirtelen rácsapok a mobilra. Felveszem.

   -Igen! – Szólok bele határozottan.

   Csend.

   Igen! – Ismétlem magam.

   - Réka! Réka! Te vagy?

   - Nem. Réka órán van. – válaszolom.

    Csend. Határozott, mély csend. Olyan tanácstalan.

   Érzem is a másik határozatlanságát, hogy hogyan tovább.

   - Milyen órája van? – kérdi hirtelen.

   - Rolex vagy Mopeda.

   - Mi van?

   - Felejtsd el! Töri órája van.

   - Már azt hittem, hogy német.

   - Mert mi bajod a némettel?

   - Tudod, az a Tante valaki…

   - Lisa?

   - Mi?

   - Tante Lisa.

   - Ismered?! – képed el a velem beszélő.

   - Látásból. Mit tudsz róla?

   - Regélhetnék.

   - Csak tedd! Ráérünk.

   - A hangja iszonyatos. Kiabálni is szokott.

   - Nem mondod! – Hitetlenkedem.

   - Hallottad már?

   - Egy párszor volt hozzá szerencsém.

   - Akkor tudod, miről beszélek.

   - Talán kiről! – Így én.

   - Mi van?

   - Felejtsd el!

   - Réka nem nagyon bírja a búráját.

   - Mert?

   - Mit mert? Hát, tanár! – Vágja rá hirtelen.

   - Ja, s akkor már halált érdemel?

   - Jaj, de durva! Nem ezt mondtam!

   - Na, jó

   - Csak egy kötelet!

   - De rendes vagy!

   - Tudom – hallatszik elégedett válasza.

   - Most órán vagy? – Kérdezem.

   - Naná! Valahol lennem kell!

   - Ingyen meleg.

   - Mi van?

   - Semmi. Felejtsd el!

   - Tudod adni Rékát?

   - Várj! Megnézem.

   - Na?!

   - Épp a második töri feladatot oldja meg. Szerintem, most nagyon el van foglalva.

   - Te mit csinálsz?

   - Megvárom, míg elkészül, aztán ellenőrzöm.

   - Mert?

   Csend.

   - Mert ki vagy?

   - Réka töritanára.

   Mély csend.

   - A ....a német és a töri…..?

   - Pontosan.

   Csend.

   Kattanás.

   A vonalat bontották.

   - Nos, mi a válaszunk az első ….?